Több nyelven fordító Mária barátnőm meséli, hogy a Turáni Alföldön élő üzbégek között találkozott egy középkorú orosz nővel, Lídával, a helybeliek szinkrontolmácsával. Lída, aki ott nőtt fel, egy gyerekkori élményét osztotta meg vele.
...Mezítláb jártunk, de talpunk alig bírta elviselni a homok forróságát. Amikor csak lehetett, a kishúgommal igyekeztünk kijutni a Tien-Sán hegységből hozzánk érkező jéghideg Zeravsán folyóhoz. Abból kisebb csatornák vezették a vizet a falvakat behálózó „arikok”-hoz, vagyis árkokhoz. A part fái menedéket nyújtottak a melegtől, az ottani homokban pedig aranyszemcsék is megcsillantak. Igaziak, vagy ezt csak mi képzeltük - a környéken sok volt az aranylelő hely. Ám teknősbékát valóban lehetett fogni, hazavittük, és anyánk finom levest főzött belőle.
Hét-nyolc éves lehettem. Kezdetleges körülmények között éltünk, bár az anyám tanárnő volt. A településen minden ház előtt az „arikból” táplált jókora víztározó volt. Nagy melegben és esténként, gyapotszedés után az emberek abban ültek és hűsöltek. Mi is. De a vizes gödröket a szúnyogok szintén szerették. Egy maláriahordozó szúnyog megcsípett engem és megfertőzött. Már aznap este nagyon rosszul lettem. Rázott a hideg, magas lázam volt.
Egy felcser beosztásban működő orvosféle megnézett és azt mondta, hogy sürgősen vigyenek kórházba. A kórház vagy 20 kilométerre volt tőlünk.
Fura,de mindezekre jól emlékszem. A szomszédok kölcsön adtak egy szamarat, amit üzbégül isáknak hívnak.
Az isákot befogták egy kis kétkerekű kocsi elé. Mi beültünk és a szomszéd hajtotta a szamarat. Emlékszem a fejem anyám térdén feküdt. Nagyrészt eszméletlen voltam, de ha a bricska ráhajtott egy nagyobb kőre, magamhoz tértem. Így utaztunk a kórházig. Arra nem emlékszem, hogy hogyan jutottunk be. Amikor magamhoz tértem, ágyban feküdtem, minden fehér volt körülöttem. Egyedül voltam, sírni kezdtem, és megint elájultam.
Nem tudom mennyi idő telt el, de ismét mellettem ült az anyám. Hogy megörültem! Hozott gyümölcsöt, de mint más egyebet, azt sem tudtam megenni, csak vizet ittam. Úristen, milyen sárga vagy, mondta.
Az ápolók megnyugtatták, hogy ez az orvosságtól van, a neve akrehin. A diagnózis: kómás malária.
A betegség idején többnyire valóban kómában voltam. Egyszer felébredtem és láttam, hogy anyám mosolyog rám. Túl vagyunk a nehezén: a kórház az amerikaiaktól kinint kapott. Nemsokára meggyógyulsz, most már hamarosan haza megyünk. Tényleg, egyre jobban éreztem magam. Akkor nem tudtam, kik azok az amerikaiak, de ha segítenek nekem meggyógyulni, köszönöm nekik, mondtam magamban.
Kezdtem járni, enni, de még mindig gyenge voltam. Az idő múlását nem érzékeltem, úgyhogy nem tudtam, mikor volt nálam az anyám, és meddig kell még várnom őt. Végre megjött és széles mosollyal szólt, hogy Líduska, most megyünk haza.
Nem volt kocsink, gyalogolnunk kellett. Kora reggel, pirkadatkor indultunk. Ha elfáradtam, leültünk. A nap egyre forróbban tűzött, anyám próbált siettetni. Útközben egy lovaskocsi felvett minket és elvitt egy jó darabon. Aztán más irányba tért, mi meg újra csak gyalogoltunk. Én egyre gyengébb lettem. Szerencsémre találtunk egy kis oázist, közepén fákkal körbe véve forrás csörgedezett. Ittam, megnedvesítettem az arcom, és lefeküdtem. A fák közel álltak egymáshoz, a lombozat árnyékot adott. Itt jó, innen nem megyek el, határoztam magamban.
De megszólalt az anyám, nagyon-nagyon komolyan. Mennünk kell, mert a forróságban rosszul leszünk és nem érünk haza. Elindultunk, hol fát, hol vizesárkot találtunk. Néha faluhoz értünk, gyümölcsöt szedtünk, vagy „csajhánára” bukkantunk, ahol teát lehetett inni. Így bukdácsoltunk estig, míg haza nem értünk.
A kis húgom meglátott minket, odarohant hozzánk. Sírva kiabált, mondtam-ugye mondtam, hogy a Lída nem hal meg. Itthon voltunk, le lehetett feküdni akár a döngölt padlóra és nem kellett felkelni, járni. Adhattok ide egy matracot, nem kell nekem ágy sem. Olyan jó itthon feküdni...
*
Mária nem folytatta ismerőse történetét, én pedig elgondolkodtam a hallottakról. Sokféle az embersors.
