Magyar küldöttséggel Grúziában. Több nyelven dolgozó szinkrontolmács meséli: meghívtak, hogy tolmácsoljak egy cég igazgatójának (meghalt szegény, tehát olyasmit is el lehet mondani róla, ami egyébként nem lenne a nyilvánosság elé való).
A küldöttség azért ment, hogy megismerkedjen a grúz mezõgazdasági könyvkiadással és ajánlatokat tegyen magyar könyvek ottani publikálására. - Tbiliszi repülõterén már vártak minket a helyi szakemberek. Egy kis idõt hagytak, hogy elhelyezkedjünk a szállodában és legott egy étterembe vitték kis csoportunkat.
Grúziában minden étteremben, városon és falun egyaránt minden asztalon ízléses tálat találsz, teli ehetõ aromás fûvekkel, mint menta, ártemízia, kinza, zsenge zöldhagyma és sok-sok más, számomra ismeretlen szer. A szokás az, hogy evés és beszéd közben rágjuk a fûveket, ami nagyon kellemes. A grúzok rendkivül vendégszeretõ nép, kedvesek es igyekeznek mindent megtenni, hogy a vendégek jól érezzék magukat.
Mindjárt a fehér asztalnál megkezdõdött a tárgyalás. Közben számos fínom ételt szolgáltak fel. Ezeket fûszerezik, de nem túlságosan, inkább pikáns ízûek, mint erõsek. Rengeteg pezsgõ fogyott a negyven pohárköszöntõ alkalmával. A helybeliek a nõket náluk megilletõ nagy tisztelettel kínáltak ezzel és én nem voltam rest, mindent el is fogadtam. Õk egy pohárral - én egy pohárral, amire csak õk csodálkoztak, hogy milyen jól bírom. Nem tudták, hogy nemzetközi borkóstolásoknál is szoktam tolmácsolni, ami megedzett az ilyesmire. - Haza felé menet valamilyen lakodalomba kerültünk, összekeveredtünk annak népével és velük együtt táncoltunk es énekeltünk. Jól emlékszem az õsi grúz népdalra, a Szulikóra. Kiderült, hogy ez Sztalinnak is a kedvenc dala volt, de ettõl még szép a melódia.
Végre a szállodánkba értünk. A grúzok elbúcsúztak, mi a szobánkba mentünk, azaz mentünk volna. A korosodó fõnöknek a folyosón balra kellett fordulnia nekem jobbra, de õ is jobbra tartott, a legcsekélyebb belegyezésem nélkül. A helyiek kihangsúlyozott lovagiassága után még kirívóbb volt ez a tolakodás. Képtelen volt megérteni, hogy erre nincs alapja. Nem tudom, megártott-e neki a pezsgõ, vagy ez volt a szokása. „Marika, hiszen felnõtt emberek vagyunk, miért ne töltsük együtt az éjszaka maradékát.” Ügyes szöveg, éppenséggel.
„Nem”, mondtam én és határozottan befordultam jobbra és be a szobámba.
A szobában sem éreztem magam biztonságban, azonnal odahúztam a fal mellett álló szekrényt az ajtóhoz. Most csak én tudtam volna kinyitni az ajtót, kivülrõl senki sem.
Kopogásra ébredtem, nem válaszoltam, erre egyre erõsebben kopogtak. Elég barátságtalanul szóltam ki: „Mi van?” A válasz oroszul hangzott: nem értjük a magyar beszédet. „Önhöz jöttünk, ajándékokat hoztunk.” Idõ kellett, míg a szekrényt a helyére tettem, nyilván hallották a vonszolást. Aztán beengedtem a grúzokat. Kisse csodálkozva néztek rám a barikád miatt, de nem szóltak semmit. Kaptam tõlük sok-sok grúz bonbont, egy nagyalakú Grúzia cimû képes albumot és díszkötésben a nemzeti eposzt. Sota Rusztaveli: A tigrisbõrös lovag. Más fordításban: A párducbõrös lovag. Nekem grúz-orosz nyelvû példányt adtak. (Wepkhawis tkaosani, vitjaz v tigrovoj skure). Most is szeretettel õrzöm. A 12. századi költõ soraiból az élet természetes frissessége árad, nem köti gúzsba semmilyen dogma.
Másnap sikeresen befejezõdött a tárgyalás es elvittek minket megnézni Tbiliszit. A város bejáratánál hatalmas nõi szobor áll, a Grúzia Anya. Az egyik kezében kard a másikban vendégváró serleg. A kisérõk kézenfekvõ magyarázata szerint, ha valaki jó szándékkal jön, vendégvárót kap, különben karddal fogadják. Tbiliszi közepén hosszú sziklán óváros terjeszkedik, fehér szirmokként emelkedik ki a Kura folyóból. A folyó másik oldalán magasodó ezerméteres Mtacminda csúcsról feledhetetlen kilátás nyílik a meredek szikla legszélén, fecskefészkek módján üldögélõ ódon házakra és mögöttük a város mediterrán hangulatú, jó stílusú öt-hatemeletes épületeire. Tízemeletesnél magasabb kevés van. A sûrû növényzet miatt a zöld szín árnyalatai dominálnak A fõváros hangulata kellemes, mosolygós, nevetõs; úgy érezzük, barátok vesznek minket körül.
Már otthon. Megint a mezõgazdasági minisztériumból telefonáltak rám. - Jön egy grúz küldöttség, tanulmányozni óhajtják a magyar mezõgazdaság termelesi módszereit. A küldöttség név szerint engem kér tolmácsnak. Jó, mondtam, ha a munkahelyem elenged, vállalom. Elengedtek.
Otthon Sota Rusztavelibol kiírtam a kedvenc szemelvényemet és elindultam tolmácsolni, körbe az országban. - Kaptunk egy minden kényelemmel ellátott Mercedes mikrobuszt, majdnem limuzint. Beültünk, bemutatkoztunk. Ezek mások és magasabb állású partnerek voltak, mint Tbilisziben: néhány miniszter és -helyettes. Indulás elõtt, hogy kellõ hangulatot teremtsek, felálltam : szeretném Önöknek felolvasni egy kedvenc versemet. Mosolyogtak.
Elõvettem a sûrûn teleírt két lapot es kezdtem olvasni Sotát. Csend lett. Rájuk néztem, láttam rajtuk a megdöbbenést, szemükben a szenvedélyt. És egyszercsak ezek a kis idõre Magyarországra szakadt grúzok hangosan skandálni kezdték hazájuk híres eposzát. - Én befejeztem, de õk betéve tudták és mondták-mondták és láttam, akkor már nem itt voltak, hanem odahaza, Grúziában.
A munka befejezése után a grúzok azt mondták Marikának, hogy ez volt a legnagyobb meglepetésük Magyarországon.
